Háy János: Boldog boldogtalan
Háy János Boldog boldogtalan című, 2024 tavaszán megjelent regényének már a beharangozója is csalogató volt: „Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két történelemtanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat.” Jóllehet a szereplők csak elvétve Budapesten kívüliek, és a regény fókusza is csak ritkán hagyja el az I., a II. és a XII. kerületet, mégis időről időre – hogy most a regény idejéről vagy a saját időnkről beszélünk-e, vagy a kettő metszéspontját próbáljuk-e kitapogatni, az maradjon nyitott kérdés – magunkra ismerhetünk a szereplőkben. Persze nem feltétlenül a biopiacra járásban vagy a szereplők privilegizált helyzetének különféle megnyilvánulásaiban, amelyeket az író (akit úgyszintén nem lehet pontosan meghatározni, nem tudhatjuk biztosan, melyik lehet ő a kötetben felbukkanó írók közül) sokszor gúnyos, ironikus formában és megjegyzésekkel mutat be. A regény szereplői egzisztenciális témák terén tartanak tükröt elénk. A kötet sokat merít az egzisztenciafilozófiából, az életfilozófiából és különösen élénk Schopenhauer-hatásokat fedezhetünk fel benne, beleszövődve a mindennapok hálójába. Mert ez a könyv egészében a hétköznapoké, a szereplők mindennapi életének és szituációinak közepében találjuk magunkat, miközben végső soron a saját életünk és a saját, sok esetben nagyon hasonló helyzetünk kellős közepén állunk. A történetek és a szereplők nem túl szoros kapcsolata reflexiós láncolatot idéz elő az olvasóban. Az mondható természetesnek, hogy egy regény vagy tulajdonképpen bármiféle irodalmi alkotás önmagunk reflexív megfigyelésére sarkall bennünket, ám az ehhez hasonló reflexiós láncolat igen ritka, így érdemes utánajárni, mi is idézi elő.
A regény narratív technikája önmagában hordozza a reflexivitást, sőt talán azt sem túlzás mondani, hogy a reflektálás kényszerét, ami egyrészt a kötet egyik fontos humorforrása, másrészt egy sajátos narratív technika is. Az írói önreflexió két szinten jelenik meg, első szinten magára a kötetre vonatkozóan, ezáltal végigkísérhetjük a könyv születésének bizonyos döntő fázisait, miközben azt is megtudjuk, hogy a „nagy egész” szempontjából éppen hol tartunk, és mi minden vár még ránk. Második szinten pedig a szerző az írói létről is elmélkedik, megjegyzései olykor a könyvben szereplő író(k)ra vonatkoznak, aki(k)ről számos ponton gondolhatnánk azt, hogy egyikük a szóban forgó könyv szerzője, de talán mégsem feltétlen azonos vele. Ezt az identitásbizonytalanságot fokozza az is, hogy a kötet szereplőit mintegy átszűri magán a szerző, egy kicsit magára veszi vélt boldogságukat, amiről folyvást kiderül, hogy valójában boldogtalanság, a privilegizált helyzet minden lehetséges előnye ellenére is. Sok-sok élet sűrűsödik az elbeszélő(k) életében. Talán ezért is tűnik úgy, hogy végső soron mindenki valamennyire egyforma, legfeljebb „másképp egyforma” – hogy Mérő Lászlót idézzük –, ennyiben pedig a könyvben szereplő író(k)ra irányuló, nemritkán csípős megjegyzések is tekinthetőek a szerzői önirónia megnyilvánulásainak. Lehetséges, hogy az önreflexió és a saját magára reflektáló regény mintázatai késztetnek bennünket is arra, hogy magunkra reflektáljunk, de még valószínűbb, hogy a mindennapokba beletenyerelő regény váltja ki ezt a hatást, félreismerhetetlenek leszünk a regény tükrében. Ráadásul nem is akárhogyan nyúl a regény a mindennapokhoz, a legjellemzőbb, de mégis legjelentősebb egzisztenciális döntéseken keresztül bontakozik ki mindaz, amihez kapcsolódni tud az olvasó, vagyis inkább az, ami elől nem tud kitérni.
A szereplők alakjában, jobbára elhibázott, vagy még inkább elkerült választásaikban, döntéseikben és nem éppen kívánatos irányba tartó élethelyzeteikben találkozunk saját magunkkal. Azt hiszem, ez a kötet indirekt módon hordozza magában az egzisztencializmust, mégpedig úgy, hogy mások életében ismerünk rá a sajátunkra, mások élettel és mindennapokkal való sodródása a saját sodródásunkat tükrözi. A közös vonásokat, az életpárhuzamokat nem a cselekményben vagy a saját életüket sok esetben mintegy kívülről szemlélő szereplőkkel megtörténő eseményekben fedezzük fel, hanem abban a valóságban, amelyben az alternatívák hol túlságosan messzinek és homályosnak tűnnek, hol egyáltalán nem is látszanak. Ugyanakkor a regény mégis felvillant alternatív utakat, a valóságos élettörténeteket egy ponton lezárja, halványan kijelöli a „meglévő” végpontját, jelezve, hogy ez az, ami ténylegesen történik, s erre a történettöredékre fűzi rá a „lehetséges”-t. A „tényleges” és a „lehetséges” szférái közötti határpont pedig a döntés és a választás, ami a regényben felsorakozó kis élettörténetekben, akárcsak a saját, mindennapi életünkben oly sokszor, rendszerint elmarad, vagy – legyünk megengedőek – igen sokat késik. Vagyis úgy találkozunk a szereplők életének valóságával, mintha megmásíthatatlan lenne, miközben fel-fel villannak az élettörténeteik alternatív folytatásai.
Ám a regény rövid, egymással tematikus érintkezési pontokon összekapcsolódó, különféle életutakat bemutató történetei ennél összetettebbek, ugyanis voltaképpen a valóság, a ténylegesen zajló események is bizonytalanságba burkolódznak, hiszen minden történésről, amit a regény valóságként ábrázol, el tudjuk képzelni, hogy csupán egy lehetséges szcenárió, olykor még az író (mármint az egyik író a regényben felsorakozó írók közül, bár nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy ezek az írók mind egyetlen személyt takarnak) is kiemeli, hogy ez csak egy változat a számos lehetséges forgatókönyv közül. Akár bele is feledkezhetnénk a lehetőségek mámorító kavalkádjába, ha a kötet elején nem szerepelne az az állítás, amely ezt a regényt realista regénnyé teszi, íróját pedig a realitás talaján tartja: „A realitás az, hogy erre vagyunk képesek, nincs alternatív életút, csak az, amit megélünk, minden más az álmokban van csak, a vágyakban, mert nem tud az ember nem vágyakozni.” (22.)
Itt szembesül tehát az olvasó a zord realitással, vagyis azzal, hogy bár lehetőségek vannak, alternatív életút nincsen, az az élet az övé, amit választásai – vagy épp e választások elkerülése – eredményeztek számára, nem előre determinált, de puszta vágyakozással és álmodozással nem is változtatható meg, nem lecserélhető. Sőt, a szüntelen és ide-oda cikázó vágyakozás és álmodozás és a sodrásukban kialakuló döntésképtelenség sodorja szakadék szélére a könyv szereplőinek életét, a soha ki nem elégíthető vágyak miatt lesznek boldogtalanok, még akkor is, ha éppen boldognak tűnnek. Ugyanis a könyv schopenhaueri, keleti gondolkodásból merítő elve szerint az üresség, a vágyaktól való megszabadulás és a lemondás üressége jelenti valójában a boldogságot. Ez az életelv azonban egyetlen karakter esetében sem látszik megvalósulni, eltekintve a könyv elején szereplő (egyik) jógaoktatótól, aki – mint állítja – megtalálta az ürességet, „ahonnan persze a tanfolyamokon szerzett pénz sem húzta vissza” (23.), fűzi hozzá az elbeszélő, kis kérdőjelet hagyva az olvasókban azt illetően, hogy tényleg eljutott-e az ürességhez. Akárhogy is, a többi szereplő, akik végső soron mi magunk vagyunk, leginkább csak téblábol és bukdácsol az élet váltakozó terepviszonyai közepette, a szűnni nem akaró akarat és a vágyak ide-oda lökdösik, így boldogságában is boldogtalan. Ugyanis a valódi boldogság egyensúlyi állapot lenne, amelyben a lemondás megelégedett nyugalma meg is tarthatná az embert. Ebben a könyvben tehát a boldogság eszménykép marad csupán, bár olykor felbukkan egy-egy boldognak látszó szereplő, hamar kiderül, hogy boldogsága csupán pillanatnyi öröm vagy illanó gyönyör volt, esetleg a megszokás zavartalan kényelmessége iránti, teljességgel (mondhatni, túlságosan is) emberi vonzalom.
Vigasztaló lehetne az, hogy legalább senkit sem hagy magára a kötet, a szereplők boldogtalanul járják az élet útját, de legalább nem teljesen egyedül, ha csak ideiglenesen is, mindenki mellé vetődik egy társ, vagy ő vetődik egy társ mellé, ez nézőpont kérdése. Maga a regény is reflektál erre a rokonszenves, interszubjektív viszonyok kialakulását serkentő jellemzőjére: „És ez a könyv tényleg olyan, mint egy társkereső, mindenki megtalálja a társát, amivel végigbotorkálhat a szereplők dzsungelén, ahogyan a tömött utcán végigmegyünk a menetelő emberek között, kerülgetve a felesleges érintéseket és megtalálva a szükséges közelséget és távolságot.” (386–387.)
Ez tagadhatatlan, senkit sem kárhoztat a regény egyedüllétre, még azokat sem, akikről az olvasók többsége úgy vélné, megérdemelné, hogy egyedül maradjon. Viszont a társak sok esetben jönnek, majd rövidesen mennek, merőben hétköznapi szituációk során, mint egy tárva felejtett ajtón, úgy érkeznek a társak a szereplők életébe, majd hosszabb-rövidebb idő után távoznak, hogy aztán új társ kaphasson helyet – ez is összefügg azzal, hogy a vágy cibálja a szereplők életét. Az ideiglenes és a huzamosabb ideig maradó társakról azonban kiderül, hogy leginkább a társas magányhoz tudnak hozzájárulni, a szereplők és társaik közösen menetelnek az élet magánnyal kikövezett útján. Úgy látszik, mégis igaza volt annak a szereplőnek (legyen bár az a nő, aki eldöntötte, hogy többé nem akar boldog lenni, vagy akármelyik másik nő vagy férfi), aki a regény elején azt mondta: „Mindenki egyedül van.” (46.) Mert hiába lelnek társra a szereplők különféle, tisztességes vagy éppen kevésbé tisztességes módokon, a magány mégis egyedüllétté változtatja a társas létet. Bár lehet, hogy ez a jelenség pusztán azt mutatja, hogy egy olyan realista regény, mint ez, amelyik a valóság talaján igyekszik maradni, nem tudja nem leképezni az életet, vagyis a világot, ahol „mindenki egyedül van, mindenki mással van egyedül” – olvasható a könyv vége felé. (443.) Mindenesetre úgy tűnik, hogy a könyvben megtörténő találkozások voltaképpen magányok találkozásai.
Mindeddig úgy láttattam, mintha a kötet szereplői lennének a tükreink, s ezáltal szól ez a könyv mindenkiről és mindenkinek, de azt is gondolhatjuk, hogy mi magunk is szereplői vagyunk a regénynek, legfeljebb valahol a regény mélyén, mi vagyunk azok a szereplők, akik kimaradtak, de mégis belekerültek, hiszen „az a lényege az irodalmi műnek, hogy mindenki magát olvassa benne”, így pedig a nem-szereplő is szereplő. Ez a könyv ráadásul nem pusztán realista, de olyannyira reális, hogy már élőnek, élőlénynek mondható. Ennek megfelelően (és terjedelmével arányosan) megvannak a maga korszakai, életszakaszai. Úgy tűnik, ez a regény értelmezhető úgy is, hogy maga a világ, amelyben a személytől személyig, élettől életig, szituációtól szituációig történő, a vég felé haladó mozgások a mi életmozgásaink. A szereplők belépnek és kilépnek, akárcsak az életből, s ezzel számukra megszűnik a világ, mivel ők is megszűnnek a világnak, s magukkal is visznek egy töredéket az egészből, s jóllehet sok szereplő egymástól teljesen különböző, útjaik talán sosem fonódnak össze, mégis egyek, például a boldogtalanságukban. A könyv végére érve, az elülső és a hátsó borítót egymáshoz közelítve azonban nem szűnik meg ez a világ, él tovább, mert a valóság talajára állít bennünket, búcsúzásképp azok számát adja meg, akik az adott időpontban távoztak a világból. Ez a számadat mutatja, hogy milyen sokaknak vált semmivé a világ aznap, sőt, azt is, hogy a világ voltaképpen minden pillanatban semmivé válik valakik számára, épp az élettel együtt megszűnő életakarat okán. A befejezés tehát tökéletesen schopenhaueri, hiszen végső soron – még ha nem is explicit módon, mint Schopenhauernél – ez a könyv is a semmivel zárul.
Háy János: Boldog boldogtalan, Európa, 2024.
Hozzászólások